VÁNDORLÁSOK
Nem mozdulunk
És meg nem állunk
Fénylünk
Álmodunk
Bolyongunk
Folyton nézelődünk
Lépteink messzi nyúlnak
A vonalak tisztán rajzoltak
Vagyunk
Ez az ébredés
A nagy keresés
A folyton születés
A megnyíló terek betöltése
Simuló neszek
Ölelő fények
Leomló emlékszirtek
Álmodó álmok
Vízfolyások
Vándorlások
Nem hitted volna hogy egyszer újból
Zenéje majd felold és elvarázsol
PILLANAT GYERMEKEI
A jólhangzó semmitmondó
Szép üres üzenetek
Mint tünékeny kis pillangók
A fejünkbe érkeznek
A való álomfonalról szabaduló
fénygyöngyeiként
A folyton hulló, eget betöltő pillanat
gyermekeiként
Utazunk éjjel, pihenünk nappal
A Napot nem is nézzük már
Csak csevegünk a sápadt Holddal
Megyünk lebegve fáradt sugarán
A való álomfonalról szabaduló
fénygyöngyeiként
A folyton hulló, eget betöltő pillanat
gyermekeiként
... s járunk
Bárki lábnyomában
Ott szaladunk, zsongunk
Tengerünk zúgásában
A való álomfonalról szabaduló
fénygyöngyeiként
A folyton hulló, eget betöltő pillanat
gyermekeiként
REPEDÉS A JÁRDÁN
A verseket nem írják, csak felszakadnak a játék
a ragyogó semmi láthatatlan sebeiből
előbuggyannak friss vérként, arannyá olvadnak
ujjaidon, szádon
Az ismeretlent becézik gyengéden
Egyetlen tettem, hogy észre vettem
egy repedést a járdán
Hajolj le most egész közel
Zavarbaejtő mozdulat az arrajáróknak
Egyetlen apró sziromért
Vond arcod egész a pillanatba
Minden élő ragyog!
VÉGRE EGY KILÁTÓ CSÚCSÁBA
Végre egy kilátó csúcsába kapaszkodunk fel
Némán bújunk az éj bársonyába
Szele sepri ki lelkünk kristály útjait
Ölelkezünk, míg a Hold fénye felold minket
az éjt s a nyár emlékét - odalenn
a város szertefoszlik
Ez csak egy álom
de már nem bánom
S mikor már nem marad más
a mennyország rám borul
mint édes illatú lány
a leggyönyörűbb vég után
Szája gyengédség és édes bölcsesség
Bolyongani nem bolygatni bejárni színes sivatagokat
bejárni a kastély minden szobáját. S túllépni, tovább
s életeinket befejezni!
OLTSD CSAK EL A GYERTYÁINKAT
Oltsd csak el a gyertyáinkat
Gyér füst száll fel csupán
S eloszlik de a volt láng
mely szemedbe égett ragyog tovább
S eloszlik lassan minden
semmivé lesz a kézszorítás
S tovaszállsz de a láng
mely volt szemedben égett ragyog tovább
KIHUNYÓ RÉT
Kihunyó rét smaragd játékszer
Kopár égbolt álomkék levegő
Kristály gondolatban, perzselő nyugalomban
Piszkosan napon, lomha nyári porban
Szép. Az Éj. Suttog. Simogat.
ÉJ
Estbe merülő sekély órák
Meztelen lebegés egy záruló tóban
Egy lány siklik fel egy csóknyi életért
Kíváncsi szemeiben a születő éj
Némán bújok selymeibe
Magas szelekben dideregve
Ölel míg holdfénye felold
Az estét s a nyár emlékét
Szája gyengédség és édes bölcsesség
Sóhajaiban szövi egybe
A partot a tavat lelkem a szélt
Nézd el a szörnyeket amiket rád dobtam!
KÜLÖNÖS RÉMÜLET
Különös rémület végül is Bármit megtehetsz.
Nehéz elindulni ha magadtól indulsz el.
Nem jártál sehol igazán de egy hely se kínál
igazán újat.
És rohansz bénultan az örökös nappal
vakítóan színtelen rohamában.
Miféle háború ez?
Egy száj sikolt.
Vízért kúszik egy pocsolyához.
Olyan keserű akár a föld íze.
Kering még valakiben vér?
Hol az illat, hol a szín?
És ő?
Szörnyűszép.
Olyan furcsa volt mikor rózsák nyíltak az arcában.
Álmaiból szomorú vér fakadt
az értelem konok ostorcsapásai alatt.
Különös rémület: végül is bármit megtehetsz.
Csak menni, menni és ámulatba esni.
TUDOM, HOGY ITT VAGY
tudom...
hogy itt vagy...
most is és figyelsz engem...
a tarkómban érzem...
bizsereg, érzem
figyelsz folyton és semmibe veszel...
tudom hogy állat vagy
ideges sebzett vad...
tökéletlen de belsőd erőtől lüktet, meleg...
ha akar életet ad ha akar elvesz
valahol háború zajlik s téged nem érdekel...
nem érdekelnek a választások...
s nem érdekel a saját halálod...
utcákat jársz be ahol nem laknak emberek
magadat szólítod...
az égből szürke könny pereg
nem félsz semmitől
nem remélsz semmit
nem akarsz semmit...
nem félsz csak a félelemtől...
hátrafordulsz de nem követ senki
pedig néha jó volna...
iszod a fényt
fényben jársz...
ragyogva születtél
ha akarnád láthatnád
KÍSÉRTETEK
Gyűlölöm amint a tegnap vízbefúlt lovai
fel-felbukkannak a sűrű tenger sötét termeiből
fakó vak értelmetlen szemeikkel.
Hogy újra szaladjanak fiatal mezők friss füvei felé.
Hogy érintetlen álmokkal párosodjanak.
Hűs forrásokba vigyenek rohadást.
S gyűlölöm a legyeket amik húsukon és vérükön erősödnek
s lepik el a nyarat hol a patanyomokba gyűlik a szennyes halál.
S félek hogy kísértet-vonulásuk megzavarja
a hajnal ragyogását a völgy angyalhaj erdejében.
ROSSZKOR JÖTTÉL
Nézd csak nézd mivé lettél
Rosszkor jöttél, rosszkor jöttél
Rosszkor jöttél rosszkor, rosszkor
Nézd elfordulnak a vidám arcok
S még saját visszhangod is kigúnyol
Rosszkor jöttél nagyon rosszkor
Megrándulnak, kivetnek a fények
Életlenek, csúfak széttörnek a képek
Rosszkor jöttél rosszkor, rosszkor
Bár jó lesz majd ez is mint bármelyik kor.
Mit súg mi jön egy kis játék?
hol álmaidba ugorhatnék
hol titkaid közé bújhatnék.
ELŐJÁTÉK
Finom ujjak résnyi tűnődése
Íme az élet képlete
Az önmagába feledkezett képzelet
Apró játékos tévelygésed
Késő esti tévéképek
Fésülködő festmények
Bűvös fátyolos kertek
Színlelt álomból figyellek
Melled köré rajzolt térképek
Bőröd kristályszilánk fények
Apró neszek gyümölcsei érnek
Érezlek
Végig simulsz a fehér időben
Ritmus vagy
Hangszer a vízen
Rítus
ünnepi díszben
Folytonos
Suhanás
Íves hidak magasában
Fényömlések
ölelések lugasában
(Ég! Égj! Égjünk!
Avass be magadba!
Avass be magadba!)
JÁTÉKOSAN VÉRES
Játékosan véres, kegyesen osztott kényszerek
Frissen vasalt egyenes sorok és útirányjelzők a semmi fele
Mező ringat égbolt hamvaszt
Az ígérő ajkakról meg csak ömlenek
a széles mosolyú intelmek
Feszíts tovább tégy próbát
Égess bélyeget fejembe
Míg élek vérem véreddel egy
Egy könnyed káosz lebeg és forog szemünk tükrében
Rések kincse nincse övez engedjen s töltsön be
Lépteink elfogynak az árnyak elnyúlnak
Előttünk csak egy szakadék marad
Az óceán s az ég összeér
Egy hatalmas nyugodt álmodó víz
Egy lépés még és hirtelen
szalad minden elfelé
SZÜLETÜNK
Á! Születünk!
Á! Ide születünk!
Á! Alagútjába présel az idő
Á! Hártyájává feszít a tér
Á! Magával sodor az Ár
Tép! Szaggat! Leszakít! Á!
Fagyos állkapcsok magatehetetlen zsákmányai!
Most már semmit sem tehettek
Most már
Ebben az örvényben kell forognunk
Járd hát táncunk
Ami nekünk adatott!
PAPÍRCSATÁK
Jól van jöjj láss és győzzél le
Papírcsaták kis hadvezére
Rohan az élet s közbe félek
Hogy csinál rólam egy fényképet
S a zsebedbe leszek emléknek
Hogy legyen valakire felnézned!
visszabújni egy csendes helyre
mélyen lakni jóval a sodrás alatt
hol takaró csupán a piszkos folyó
jeges árja sértetlen hagy
EGY NEMZEDÉK MEGDICSŐÜLÉSE
A hajótörött farsang érzékeny lelkületű maskarái
iramodnak neki elszökni a megszokás hányingerétől.
Mint varázslók, vámpírok, szajhák mérget töltenek
poharaikba, önelégültet játszó szájukba.
Filmhősök. Főszereplők. Képzelt gyilkosok, született betegek.
Nyári langyos holtágaknál. Röhögünk. Páncélba bújt lovagok
jól felvértezve, nehogy valamit is érezzenek futnak
rózsaszálak után a kertek alatt, akik kirúzsozott töviseket
és kilyukadó harisnyákat viselnek, ahogy azt kell is.
Agyuk mélyén mind egy szebb színű világegyetemre
iratkoznának be, de lehet hogy mégse...
Alvajárók és kezdő csempészek, feszes blúzokba bújt
kis nevetések és városon áthajtó kisportolt napszemüvegek.
Bátran mentünk beülni az új filmre. Rácsodálkoztunk
a testen végigfutó semmire. Arcunk bársonyos tűzbe bújt.
Lehunyt szememben is pergett már a film önmagától.
Ujjaink érezni kezdték jóleső sodrását egy gyorsabb időnek.
Az élet legszéléig! Kábult jókedv istennője fogd
szorosan hívedet, mikor a piszkos-szürke, imbolygó áron kel át.
Húzd be a függönyt, húzd ki a tévét! Megmeredt, álmos kacsintás.
Tétova gúny a bolt polcaira. Mit is még? Mondták már előre,
untam - nem untam, tudtam, nem tudtam?
Nem lehet olyan nagy az egész
ha egy ilyen kis képbe belefér.
Aki korán kel aranyat lel
de nekem az arany nem kell.
Sok ezer haver veszett már a mocsárba
Tudom e nemes cél most csak miránk vár
Alámerülünk színes csecsebecséinkkel
S kígyókká leszünk meg korallokká
(úgy repülünk tovább)
Mindenki azt lát a Világba amit látni akar
- vagy éppen aminek látásától irtózik
MI AZ A SEMMI?
Mi ez, mi ez, mi ez, mi ez, mi ez, mi ez?
mi folyik át rajtam? mi folyik át rajtam?
lélegzeted lélegzetem! élsz érzem! Élek érzed!
nem tudom mi vagy!? nem tudom mi vagy!?
nem tudom mi vagyok! mi vagyok én?
Érzem meddig vagy! Érzem meddig vagyok!
Érzem a rést érzem a rést érzem a rést!
A semmit! A semmit! A semmiig vagy
Érzem a rést, betöltöm, eltűnök ott, eltűnünk
Hopp! Hopp! Hó! Óh! Beborít, magába fon
Fehér éjbe ömlünk, olvadunk! Egybeolvadunk!
A semmi húsa vagyok! A semmi húsa vagyok!
Egyetlen szó. Az egyetlen szó. Ősi szó! Á!
Ott!
A semmiig vagyunk! A semmiig vagyunk!
Mi a semmi?! Mi az a Semmi?! Mi az a Semmi?!
Hártyaként feszülünk a semmin
Buborékokként elnyúlunk beszőjük
álmainkkal. Hidak vagyunk, repedések
a semmi hajszálerei, látomásai.
Mi az a Semmi Mi az a Semmi?
Mi az a Semmi Mi az a Semmi?
Hús Hús Hús!
Gyere elő! Rejtőzködő!
TÁNCOD
végenincsen
s értelmetlen
lopott szavak
mesék befejezetlen
görbe lesz a kirándulás
akárcsak egy öngyilkosság
gyilkolni kész kiruccanás
arcod az újszülött ártatlanság
visszatér visszatér belém
fáradt összeölelkezés
most éjbe vész
a széttört fényesség
mozdulatlan menekülés
egy hátsó ülés
öleli alvó gyermekét
a hajnal hűvös lesz
nyakadban harmattal ébredsz
egy tökéletlen gyémántba zárva
talál rád csatából megtérten a Nap
s bevérez vérével némán
bár Te harcot nem láttál nem hallottál
majd elönt aranyfolyama
hófehér nőt ad oldaladra
s behúz a holnap romjaiba
menetelő széles hajnalba
nevek elvesztve
arcok elfeledve
érezd a rég jól ismert idegent
az alkalmi társat késsel kezében
bársonyban
selyemben
mézlő száját
a felfoghatatlan illatokat
s a kibuggyanó vért
ez nem lehet!
hogy lehet?!
hogy lehet ez?!
túl gyors túl sodró
túl észvesztő
nincs képességem
magamba inni
táncod minden millió
finom rezdülését
nem érthetem
meg összes titkát
egyik karod s néhány
ujjad villanását
talán
szemem le nem veszem Rólad
karcsú tested mozdulatai
teleírják a színpadot
kecses s-ek villanó l-ek
vibrálnak, de a szót
amiket ajkad formálni képes
már nem láthatom meg teljesen
szép vagy s olyan messze
feléd indulok és félúton elpusztulok
(1999. ÁPRILIS 18.)
Mint aki meg sosem halhat
Ágak vékony széleiig hajoltunk végig
Sűrűn szőtt utcákon ittuk az éjt
A kísértő neont s a város lehelletét
Mely melegen jött abból amit hátrahagyott
Ez a hűtlen szökevény
GONDOLTATOK...
gondoltatok már a halálra
éreztétek már az életet
meredjetek rá saját elmúlásotokra
most kezdődik életetek...
fagyott szemek közönyös ablakok
semmin ébredő fáradt hajnalok
halálba vágtató lángoló alkonyok
ez vagy te és én is ez vagyok
sosem látott tájba vágyó
titkokat szerte kiabáló
semmiből visszhangzó
fejünkbe toluló szók
lángból hamu elvetélt gondolatok
nincs már parázs nem lesz varázs
csak hátradőlsz hátrafeszülsz
eljátszani a majdnem halált
az idő most egy aranyóra egy vagyont érő kacat
kár hogy áll mert a belseje szétrohadt
nem tudom farsang ez vagy temetés?
álarc amit viselsz vagy halotti maszk?
a való most egy áttetsző drágakő
kié lesz kikapja meg gyilkosod, szeretőd?
jó vagy meg vagy ajándékba kaptalak
markomban erősen szorítlak egyszer mégis magamra hagysz
MINDEN KÉP HAMIS
Minden kép hamis csak a semmi létezik
Befényli, beragyogja önmaga minden szegletét
Álarcokat ölt föl
Bábjaival bólogat, társalog
Önmaga zsinórját rángatja
Fejtetőn álló bohóc
Vénséges komédiás
Kincs - fénylik és nincs, de mi az?
Tény - hajlik és fény, de mi az?
Zaj - befed nincs baj, de mi az?
Idő - letérdel egy nő, de ki az?
FÉLBEHAGYOTT REMEKMŰ
A vágy féktelen, dühödt, fájdalmas, elkerülhetetlen
ütközése egy világba
a születésben fogant pusztulásba.
A füzérek, láncok, kapcsolódások
forró titokzatossága által.
Egy önmagáért való hatalmas és tökéletlen szimbólum.
Látszat és Önellentmondás teremtett lázálma
Szájat növeszt neked s ujjakat,
hogy megragadhasson, tapasztalatot nyerjen az Élőből,
beléd merüljön, hús és vér mennyországába.
A kikristályosodó Eszme, Ősi vén dallam
Lopott kövekből emelt kastély.
Névtelen és Reménytelen távolba felejtett
Valója nélküli tükörkép
Gyermekek ámítása és vén lényeg kusza szövedéke
Ledöntött bálvány Szunnyadó istenség, Íródó vers
Félbehagyott remekmű
JÖJJ, FORRJUNK ÚJRA EGYBE!
Sosem ismertelek
Kimondtalak és vagy
Szavakból lett Világ
Testté szőtt álmok
Délibáb arcod
Újból rám mosolygott
Minden arcban
Egy régi arc van
Sosem ismertelek
Tudom minden tetted
Jöjj forrjunk újra egybe!
VAK CSILLAG!
(1999. NAPFOGYATKOZÁS)
Miként nyúlsz egyszerre milliárd irányba
Egyetlen ujjad is nagyobb egész világoknál
Leroskadok és teljes erőből dobbantok!
Mert a végtelent hallom megkondulni
(Elvetted és Visszaadtad)
Jeges-langyos Mozdulatlan Szeled ígéretét érzem
Csontjaimban
Bőrömön Minden sejtemben
A nagyszerű örökéj mindenlátó vak szemét
Rettentő néma dalod adom vissza
Valóságok szilánkra robbanását és újra összeállását
Kihúzod a földet alólam minden irányban
Elvesztem minden erőm általad
S feltöltesz Delejeddel s itt hagysz
Hogy gyomrom fölött dobogj!
KÖLTŐ VAGYOK...
Költő vagyok legalább is jobb még
nem jutott eszembe...
Porszemnyi vagyok az őrült örvénylés tengerében.
S nem ismerek semmit ami nálam hatalmasabb volna.
Hihetetlen szűnni nem akaró vágyódás a minden óhaja
és a mindent akarás a Világot hangokba rejteni.
Egyszer s mindenkorra érteni, tudni, érezni és érthetővé tenni.
Szavak, varázsszavak, varázsigék bűvkörében
felizzítani az Életet s az Ész lankadó figyelmét.
Felajzani az Akarat ezer nemes íját
s egy célba irányítani.
Útjára engedve rohanva születő mindenségeket.
A szív legközepét célozni.
Kimondani a beteljesülést.
Itt és Most!
Ezért jöttem.
VIHAR KELL NEM SZELLŐ!
Szemét gyűlt fel eltorlaszolva az utakat
és nincs senki és semmi ami félresöpörné
hogy lehet ez miért hagyjátok, miért?
Gyengéd kezek simogatják a fenevad nyakát
Beteg áramlatok járnak az elsápadt ég alatt
Beteg fuvallatok halott kiáltani nem bíró torkokból
Nyögve fakadnak a haldoklás forrásai
Átvágott torokkal fekszel a mocskos földön
becsapott arcod most miért nem kiált?
Miért nem bírsz szólni
Te ki egykor szilaj s legyőzhetetlen voltál?
Zárkába csukhatják-e a tomboló napragyogást?
Mi ez a semmi-akarás?
Miért nem csap fel újra az égbe a régi láng?
Beteg erőtlen áramlatok sorvadnak el a haldokló tájon
célba érkezetlen.
Vihar kell nem szellő!
Köveket látok ott ahol egykor emberek álltak.
Lelkek kapaszkodnak a felhőkbe
ÚJ FELHŐK JÖNNEK
új felhők jönnek
nem látsz több Napot
új felhők jönnek
s te kell majd ragyogj
új felhők jönnek
nem látsz több Napot
hideg szelek jönnek
fázni fogsz tudod
hóesés
így lesz fehér
minden
mint egy papír
mibe majd beleírsz
mindent
vastagon borít a jég
s véd tüzemtől
szerelmemtől
ÉRZÉS
Ahogy egykor volt
Ahogy újra lesz
Hiszem. Igen hiszem!
Gyere gyújtsd meg e tüzet
Gyere ülj mellé velem!
Ahogy a szív dobban
Ahogy én érzem
Egyre jobban érzem
Gyere dalold énekem
Gyere táncold énvelem!
mire jó hogy reggel felkel a Nap
s nem visz el végül sehová
mire jó hogy folyton emlékezel
pedig úgyse látsz újra soha mást
mire jó hogy folyton remélsz s tervezel
s felépíted a holnap romjait
mire jó hogy itt élsz a földön
tök mindegy végül is
ELCSERÉLT GYEREK
Lángoló világ karjaiban!
Lángoló világ öledben!
S lángok, lángok, lángok hajadban!
Lángok dühödnek égálmú szemedben!
Forgat dobál az örvény!
Hol vagy, hol vagy, hol vagy?
Merre jársz hová estél?
Ahol már örökre kihunyt a Nap?
ITT VAGY!
Itt vagy! S én is! Itt vagyok!
Itt vagyok! Igen! Igen! Nézd! Nézz!
Most! Kibújok az ég kékjéből, felderül Napom Tebenned!
Széllé kiáltalak! Fújj hajamba!
Lényem ezer ága-bogába!
Itt vagy most bennem!
Itt dobogsz szívemben!
Fedd fel Magad ezer sejtelemben!
Sejtjeimben!
Ezer díszben!
Ezeregy szerelemben!
Akarom! Akarom mindened! Mindenestül!
Ne félj hát, ne félj egy ember szerelmétől!
Mi ijeszt, mi bánt?
Ki hozta rossz álmodat?
Hideg hajnalodat?
Mitől szaladsz?
Ki űzött?
Ha már látsz tudod, kitárt ég alatt ott vártalak!
S most újra színek pompájában jövök érted.
Benned élek, Ezeregy Élet!
Veled örökké élek Benned.
Nézem hova hulljon.
Hullani vágyom aranyló partomon.
Aranyló partomon fényed vágyom!
Hulljon mindenemre s minden porszemre! Amit ismerünk!
Itt vagy, igen, igen, itt vagy!
Mert itt vagyok! S itt vagyok hisz itt vagy Te is!
Nap virággal, szellő ruhában, tágas órában.
Holdfényember tűzön jár.
SZELLEMEK, SZELLEMEK!
Szellemek, szellemek
Jöjjetek éljetek
Bennem új életet!
Elbukó s megelevenedő sokaság
Újra s újra felsorakozó hadak
Köszöntelek! Hívlak!
Szellemek, szellemek
Jöjjetek éljetek
Bennem új életet!
Szellemek, szellemek
Meséljétek el énnekem
Kinek az életét élem!
Meséljétek el énnekem
Ki az akinek az életét élem!
Ó te igaz élő
S végtelen csatamező
Millió harci láz
Mind más csatába vág!
Kihunyt ezer csillag az égen
S felgyúlt ezer új!
AZ IDŐ HAJT VAGY AZ IDŐTLENSÉG?
Az idő hajt vagy az időtlenség?
Semmi sem vonz vagy minden?
Mozdulatlan test és mozdulatlan ég
Fogalmunk sincs milyen itt lenn.
Kapunk még de mikor lesz elég?
Bekapcsolódsz mert tudod nem veszthetsz
Kiszállsz mikor majd minden elég
Körtáncunkból tűzkör majd hamu lesz
Az idő hajt vagy az időtlenség?
Szemtelen pózban nyugodt minden
Ott dörög forr ég bennem a mindenség
S fogalmam sincs milyen itt benn
Most születsz meg te is kusza szépség
Összekapcsolódunk most kikérdezhetsz!
Kaptam belőled de még nem elég
Azt súgod kettőnkből végül egy lesz?!
Úgy kézzelfoghatóan nem érzem magam semmilyen hagyomány
folytatójának vagy követőjének. Persze beleszületünk Valamibe.
S ez a valami esetünkben épp Ez. Sziget vagyok?
És mégsem más. Része mégis Ennek. Kivághatatlan, de
máskülönben elhagyható. Sziget, körülötte a Tenger.
Valójában csak egy kiemelkedés a Világtenger alapjából.
Belőle való. Vele egy.
Jelenség.
NINCS SEMMI VESZVE...
Nincs semmi veszve míg hallok magyar szót!
Él-e az ős nyelv, az a nyelv, mondd él-e még?
S Te érted-e még az ős szavakat?
S Társaid vajon még meghallják-e?
Él-e még? Él-e még Tebenned?
Akit a szem szeret és látni vágy.
S ha elsápaszt átkod halotti leple,
Hogy a világ már csak rossz gúnyád,
Harcba indulsz-e mindenek ellen?
Láttál-e madarat szállni?
Láttál-e Napot ragyogni?
Hallottál-e éneket szólni?
Meghallod-e az édes szavakat?
Van életem! Van szerelmem! Van édesem!
Van hazám! S édes anyanyelvem! Van mi kedves Nekem!
VILÁGOK TENGERÉN...
Világok tengerén kell keresztül vigyelek
Nincs számomra szebb, nincs számomra szebb
Felkutatjuk a belső ragyogás szentélyeit
Ígértem, elviszlek a forrásokig
Bárkákon, kordékon, szántóföldeken,
Nagy fondorlatos erdőségeken - Hadak útján
Érzem eljössz velem
Szilaj vizeken
Kedvedért éjbe öltöztem
Kedvedért napba öltöztem
Talpunk alatt csillagok nyikorognak
Álmainkat vetjük torkukba
Fényüket fejjük magunknak
SZAVAK...
Szavak és a szavak gyönyörű zavara.
Talányos ábrák a felhő mosta égen.
Érzitek?
A felhők a fejünkben léteznek.
Szavak és a szavak gyönyörű zavara...
Nyomot hagyni?
nevetséges?!
lehetséges?!
- lehet hogy ez vezet...
Lépések a vízparti homokban...
Félsz, hogy kipottyannak s örökre eltűnnek
fejedből ezek az apró csecsebecsék?
Csillogó üveggyöngyök, folyami kavicsok,
fém forgács, kis fényes bogarak,
tapadós bogáncsok?
Végig szaladsz a csíkokon...
Verseny a papír széléig, birkózás girbe-gurba vonalakkal.
Gyönyörködés a teleírt semmiben, ahol csak a zuhanás van...
Felocsúdni és ráokádni létezésed okiratára...
kiokádni a mérget s széppé tenni,
leporolni a bútorokat, az asztali lámpa szagát
Szavak...
és a szavak gyönyörű zavara
Ezüstfényű szitakötők, bonyolult ízelt testű repülő szerkezetek
izgalmak, kísérletek
FÉNYES LOMBOK ALATT
Árnyak közt lépsz már magad is árny vagy
Félhomály utasa őrzöd forró titkodat
Nem a fény riaszt a zaj nem érdekel
Csend királynő erdő mélyén lakik
Nyár aranyát viszed neki
Árnyak közt fényes lombok alatt
KELL HOGY PERDÜLJ!
Kell, hogy perdülj, kell hogy táncolj!
Beért, beleng itt mindent az élet!
Mint szőlőszem ül most fogaid közt.
Harapd idd be minden ízét!
Mert egy van mi szent e szörnyű gyönyör.
DÉLIBÁB HASÁBAN
Egy test Egy lélek
A délibáb hasában
Egy test Egy lélek
Az én fényem s
a te fényed
röpíti a világba
Tűzijáték Vízesés Lélegzés
Szemrebbenés
Hangok Hangok Hangok
Szárnyaid suhogása
Lebegünk Lebegünk
Légváraink Lopott kastélyok
Gondolat kaszárnyák és Álomsáskák
Zuhatagaiban Lebegünk
Emelkedünk
© Antlfinger Edvárd (1995-2007)
VÁLTOZZ, VÁLTOZZ ÁT!
változunk... változunk
változni kell
változz, változz hát!
válj testté s lélekké
életté, százezer emlékké
millió reménnyé
madárraj vonulás
zápor, viharfelleg-vándorlás
csillagfényből végy új ruhát
sziklaszirten állsz
mezítelen ragyogás
az utolsó köntös mit hordani vágysz
mely elfedni sosem próbált
gyere hát
változz át!
csillagfényből végy még utolsó ruhát
halld az éji tenger zúgó bölcs vén dalát
gyere, változz át
hajnalod vár
hol te ragyogsz már
változz, változz át
válj éjből nappá!
N A P E M B E R E K
és ébrednek
eszmélnek
fényeik beérnek
fejünkben
napemberek
a hajnali lélegzet
eleven fénytengere
születő végtelene
álmok éje álmok éje
merre zuhan az élet fénye
valahol már születik
valahol már születik
valahol már születik
JÁTÉKOSAN VÉRES
(1996. MÁJUS)
Játékosan véres, kegyesen osztott kényszerek
Frissen vasalt egyenes sorok és útirányjelzők a semmibe
Füved ringat Napod hamvaszt
A szádból meg csak ömlenek
a széles mosolyú intelmek
Feszíts, tovább tégy próbát
Égess bélyeget fejünkbe
Hogy sose feledjük, sose feledjük
Mindazt amit Tőled kaptunk
Egy könnyed káosz lebeg és forog velünk
Ha nincs is csak forogjon csak benne hiszünk
Lépteink elfogynak elfogy a nap
Csak egy szakadék marad
Az óceán s az ég összeér
A hatalmas nyugodt álmodó víz
Egy lépés és hirtelen szalad minden felfelé
NE TÉRJ MAGADHOZ
Ez itt a mosópor - látod - amitől a lelked -
a kis lelked - tiszta lesz meg szabad
Tudom félsz, érzem, mert dobog a szíved -
a kis szíved - dobog a kezem alatt
De most kérlek engedd meg egy kicsit, hagyd magad -
csak hagyd magad - egy kicsit hagyd el magad
Egy kicsit lejjebb az ízekbe az öntudatlanba -
öntudatlanul míg csak egy állat marad
És ne térj magadhoz, ne térj magadhoz, ne!
Csak menj el és ne térj magadhoz!
Csak dőlj hátra és csukd be szemed csak
egy lélegzet és száguldunk már
Akármerre, akármerre, senki se vár
Csak lökd el magad és ne is ints búcsút
Angyalhaj erdőn bársonytóba rózsaszín merülés
a halványkék iszap felé.
FILM
Figyelj most! Most forgatnak. Én film leszek.
De ma még megfoghatsz,
aztán már csak a vásznon látsz,
de most még hús vér vagyok. Test, ami még mozog
szabad és változékony, de holnap
már csak kép, csak emlék, csak halott.
S A VÉN HOLD ALATT...
S a vén Hold alatt leültek páran a fekete fűbe
Halálról beszélgetni egy tetszhalott város szívében
Valaki megrémült és feldöntötte a bort
Az agyak hirtelen észbe kaptak
bár a fülekben még halk zene szólt
A ritmus megszakadt és utcafényekké lett
Mindenki szétszéledt csak ketten maradtak
(EMLÉKÜL)
Befejezés Szabadulás
Pár év után bármi előtt
Az élet sarkunkban felfal minden tegnapot
Versenyzünk egy darabig, végül utolér
- Azt hittem farsang volt vagy temetés? -
Mindegy minek öltözik a megszokás.
Arcunk belefárad a mosolygásba és
unottan néz a könnyező szemekbe.
VÉGÜL AZ EMLÉK
Végül az emlék:
Letisztult, fakó értelmetlen, üres,
mint a tengereinkbe fojtott lovak szemei
akik kikelnek a habokból,
hogy újra fussanak a friss mezők felé
az álmok szélein
céltalanul
(Az értelmetlen dolgokat kedveld,
mint amilyen ez is volt)
Remélem nem leszel apáca
Az az isten impotens hírében áll
Légy inkább mámorban fetrengő utolsó szajha
AZT HITTEM...
igaz-e amit látsz látod-e ami igaz?
nincs mit mondjak néma a szív néma az agy
féltessz? az őrület torkában járok
azt hittem elhittem
öledben kertedben
nem oly erős a sodrás
azt hittem meghitten
töltjük meg az estét
s ürítjük ki a pohárt
van-e szerelem mondd szerelem volt ez?
s él-e az aki agyagból gyúrta a lelkedet
féltessz? elemészt a kétség
azt hittem tévedtem
hogy köldöködön láttam
bemenni egy kis bogárt
azt hittem féltettem
kezedben a simítást
s hogy neked se kell
nekem se már
soha más
ÓDA
ó te elfeledett szagú klitoriszvirág
a teaházban ma éjjel tél lesz
én nem mehetek kertedbe már
s te kinyílsz a jeges holdfénynek
érzem hogy fáj mikor szálka megy az ujjadba
s az ajtófélfa-hasadékba vigyorog az ördög
havazik is benn de te belépsz a szobába
jégszívű a hely hideg-lágy szirmaidra mégis mézet öntött
hallgasd épp sírt ásnak kettőnknek
a régen együtt bejárt kinti sötétbe
furcsán nézel ki s a testeden
keresztül villan egy villám fénye
elalszol bezárulsz végül mezítlen
s vékony fagyos humusz fed el
csendben heversz nyirkosan sötétben
s csendben magadban elélvezel
Kétszer nem léphetsz bele ugyanabba az ablaküvegbe.
(Dehogynem, folyton ezt teszed.)
(EGY DERENGŐ HAJNAL...)
(Egy derengő hajnal és délelőtt fénye alá
értünk ami körülvett és feloldott mindent)
Folyton forgott és varázsolt
Ott lebegett a szemünk előtt
S oly nehéz volt észrevenni kibomló
szirmainak végtelensége mögött hogy
mikor egyet félrehajtva rápillantottunk
beleborzongtunk gyönyörűségébe
(Isteni fény isteni álmok és isteni kiábrándulás
a fiatalság meztelen istenségéből)
Most a nappal koszos szörnyeivel birkózom
A tévedés lándzsái sebzik lelkemet
Lobogok mert zászló vagyok
de bennem a szív sosem lángolt
Ősóceán dagad mélyén:
Élő életet élő álmot álmodó álom
ÍME A VÉG
Íme a vég
Gyönyörű szép
Egy ismeretlen s határtalan
Sosem látott vad vidék
Hová élő ember be sose lép
Beleborzong az ész
Íme a vég
Mint a kis gyermek ki sötét szobába lép
Íme a vég
EGY...
Egy vagyok hat milliárdból. De az egyetlen aki most figyel
és itt van. Ismertem olyat, aki később embert ölt.
Ismertem olyat aki magát ölné meg. Hangulat vagyok.
Ábránd. Pillanat-érzetek tűzijátéka. Színjátéka. Félig
ösztönösen, de ugyanannyira szándékosan:
játszom, alakítok; szerepeket rögtönözve.
Folyton folyvást még önmagam előtt is.
Mit érek hát? Konok vagyok és határozatlan.
Képességekkel és végtelen egyenességgel. Mondj bármit.
Mondd el mégis! Miért romlanak el a dolgok?
Kérdések egyvelegét hányhatnám ki magamból
s válaszokat is persze valamennyi szemszögből,
ami csak kitalálható.
Nyugodj meg nem mondom el egyiket sem.
Megtették már milliószor helyettem mások...
Mi jöhet még? Lassú vagy hirtelen halál?
Győzni kell s örökké élni!
Legyen itt minden: ami volt, van, ami lehet,
banális, romlott, szép, fekete, arany.
Emészthető és ehetetlen dolgok.
Egyedül vagy. Pedig vannak akik szerettek
s vannak akik szeretnek. Odakint áll a bál.
Körbenyüzsögnek. S nem tudnak létezésedről. Világodról.
Kísérlet ez is. Egy furcsa érzés megtapasztalása,
megragadása. Álmok gondolatok cikáznak körülötted,
fejedben, testedben. Nem vagy egyedül...
És nem vagy másokkal se, de ha nem lennél
ki kellene találni...
Lássuk, hol kezdődsz? Hol érsz véget?
Meseszép ez a leválasztódás.
Beszélgetnek egymással a falevelek?
Ugyanabból a kenyérből szeltek. Legyél most-itt őszinte,
mindegy ki veszi kézbe ezt a valamit... Magadnak írod...
Mindent magadnak írsz... mindig is így lesz.
Betolják a falovat Trójába. A győzelem még várat magára,
de Te tudod itt van, itt jön. Lépked az árnyakban.
S talán holnap házadba ér.
VÉGENINCSEN
(1999. JANUÁR 7.)
Vége nincsen,
Értelmetlen,
Lopott szavak,
Mesék befejezetlen.
Vége nincsen;
Érthetetlen.
Megint eljöttem
Magam se hittem.
Minden arcban
Egy régi arc van!
Már értem!
Minden arcban
Egy régi arc van!
Már éltem!
Gondoltál már rá mi lett volna, ha embernek születsz?
(1999. JANUÁR 7.)
1999. Úgy néz ki ez az évszám, mint egy árcetli.
Csupa kilences. Elvtársaim, vagy becses úrhölgyeim!
Ma, most és itt minden relatív és 10%-kal olcsóbb!
Néhányan közbe hordókon kurjongatnak.
(Világot jelentő hordók.)
Ez a század is lassan véget ér.
A kor marad, lassan alakul át egy másikká.
Egyetlen képeslap is megőrzi ezt a semmiséget!
Egész életeket! Pedig ezernyi az irat, kép és a hang.
Mesebeli hangok, fények, filmek!
Hatalmas forgatag. Főutak.
Kényelmes gyilkos áradat.
Valami mindig szól.
Állandó cselekvés- és döntéskényszer,
a szabadság súlya, sodródás. Díszek.
Minden mindig ünnepélyes.
Hivatalos.
Lomha sebességhajszolás.
Autók végtelen sora. Ez a jelkép:
Egy forgalmi dugó.
Mikor megáll látszólag a lüktetés,
pedig csak helyben járva csinálja ugyanazt.
Motorok berregése. Izgalom. Szitkozódás.
Mindenki gondolatban utazik.
Csatlakozásokat és határidőket teljesít.
Végrehajt. Elintéz.
Majd újból kezdi az egészet.
Egy helyben topog. Közben vagy ezt megelőzően
egy autóbaleset.
Elszakadt filmek.
Mindennapi tévéhalál.
Sosem valódi életek.
Csak gépezet: nem város, nem ország.
A gépezet kapcsol és átvált.
Segítséget küld.
Szirénák, mentőautók gyors megérkezése,
villámgyors kiiktatás, helyreállítás.
Sérült alkatrészek eltávolítása.
Futkosás. Hiba elhárítva!
Több tonnás sóhaj.
S az áradat gáttalanul hömpölyög.
Roncsok kisodorva az út szélére.
(1999. JANUÁR 11.)
Gondolkodom, tehát nem vagyok.
Állat vagy Égitest?
Isten az, aki van és nincs is.
Isten vagy Te és Én is.
Így kell élj és mindegy hogyan élsz!
Így tetszel nekem. Sötétben simogatlak.
Gyönyörű vagy, sosem láttam a tested.
Hagyod, hogy felizguljak,
de mondd, meg mikor baszhatlak?
Egyetlen dolog létezik csak,
amiben különbözünk önmagunktól.
Állati dolgokat akarsz!
Mindig megfejelve az előzőt.
Újabb s vadabb ábrándokat.
(1999. JANUÁR 12.)
Merészívű magaslatok tervezőjének lenni...
Az már igen! Fogalmunk sincs mit firkálunk
Van menetrend de mindig eltérnek tőle
Nehezen száradnak télen a zoknik
de mégis ugyanolyan büdösek
De miért is kéne gyorsan száradniuk
Fiatalok vagyunk - van időnk
Visszagurulunk mintha érett almák lennénk
szép pirosan, fürgén megszárítani a zoknijainkat
s felcsatolni egy pár új fület
Visszapottyanunk a fánkra s lessük mit
dúdol az öreg kapatos kertész bort tölt, lassan
ő ráér mert öreg meggereblyézi a képeslapos emlékeit
Délután leszed, közben kicsomagolja a tévéhíradóból
a szalonnát, eszik halkan és lassan
Este újra kiküldi a kutyát had ugassa
körbe a Holdat pisáljon le minden fát
Nagy fekete orrán szellemi áramlatokat és
tudós gondolatokat szimatolva - szunyókál
mi addig a csillagokkal szemezünk és hagyjuk
hogy nyalogassák a füleinket s azon gondolkozunk
hol hagyhattuk a csigaházainkat
És egész csomó zokni lóg az ágakon
(1999. JANUÁR 19.)
Fellebbenteni a leplet a titokról... Egyetlen pillanatra...
Felkelteni az érdeklődést, az izgalmat. Majd rögtön
egy gondos, kimunkált mozdulattal újra elfedni?!
Gonosz játékot űzöl velem...
VÁNDORLÁSOK
(1999. JANUÁR 24.)
Vándorlások.
Hegyek alatt.
Víz mélyén.
Ezüst hártya a hasunk.
Ülünk a zöldben. Lengünk.
Csontsovány fák.
Táj röntgenfényben.
Kerítés, kikockázott szántó.
Barna rögök.
Bújócska.
Képzeletbeli térképek.
Forrás.
Amiből ihatsz.
Amiből nem ihatsz.
Madarak.
Szél. Pára, felhő, folyó, tenger.
Halászok az estében.
Hajszálak.
Fekete pásztor.
Némán megmeredve.
Valaha akár most.
Testek. Valahol.
Lábnyomok.
Hóban.
Homokban.
Sárban.
Levelek, pihék, bogarak, szárak, magok.
Mezítláb - aranyló lábakon.
Tág orrlyukak, szellő, forróság.
Kavicsok a betonban.
Biciklik, kikopott ösvény a fűben.
Küllők, fény.
Szúnyogcsípés.
Szürkület.
A tavasz a kertbe lopózott és körbeszimatolt,
bizony így volt...
nyers fagyott földszag...
ebből még bármi lehet...
Kincs - fénylik és nincs, de mi az?
Tény - hajlik és fény, de mi az?
Zaj - befed nincs baj, de mi az?
Idő - letérdel egy nő, de ki az?
EGY KORSZERŰTLEN GONDOLKODÓ
(1999. FEBRUÁR 12.)
Egy korszerűtlen gondolkodó
áll meg az eresz alatt,
naná, hogy csontig ázott már.
Szürke függöny a látóhatár
és sáros a város, üres,
ja és nagy a forgalom.
Esőcseppeket számol s az eső eláll,
na végre, átmenni készül...
a túloldalra...
gondolatban már ott van,
de most elég lenne az út túloldala;
az út szélén áll s
egy jármű elhúz mellette
s felcsapja a vizet a kátyúból,
de mindegy már úgyis elázott;
meg se rázza magát,
nem is érdekli talán
megszokta már.
Kopott nadrág és régi kabát
cipőjén vastag a sár.
Gyűrött papírcsomót hord a szíve fölött;
regényt ír halandzsa nyelven,
amit senki nem ért.
Megtörli vizes szemüvegét
megint, háttal a kirakatnak;
elmosolyodik. Egy fénysugár
áttöri a szürke függönyt.
Íme a nap.
MINEK EZ A PAPÍR?
(1999. FEBRUÁR 17.)
Ez a papír mi a fenének kell?
Papír, papír? Papír kell hogy éljek?
Papír kell az életemről?
Papír kell arról, hogy élek...
Egy helyre kell papír az biztos:
a budiba, de máshova minek?
Írni a falra is lehet...
Papírhajón utazik a pici akármink.
Ez zsákutca, de épp kifelé jövünk belőle
ugye te is érzed jövünk ki szépen, jó.
Szép. De végül is mindegy csak menjünk,
sétáljunk, hogy beszélhessünk egymással,
bár sose érnénk ki. Szép ez a vakolatlan félkész ház,
szép, na szia; bár sose érnénk ki ebből
csak menjünk, hogy beszélhessek hozzád
s hogy halljam a hangodat...
hogy lássam, hogy látsz.
Ez a szürke ing is csak azért van rajtam,
mert látom rajtad is van valami...
- nagyon szép mondhatom
bár csak épphogy láthatom.
Ez a szürke rongyos szakadt ing
csak azért van, hogy tudjuk,
hogy akár nem is kell,
hogy legyen és legális,
sőt konvencionális
meg minden, de nélküle,
de nélküle jobb és le is veszem,
le is veszek mindent még magam is.
Egész jópofa dolog
és felpróbálok egy kalapot
és te is felpróbálod
és vicces és felpróbáljuk
mind a ketten
és mindketten egyszerre
itt a tükörbe.
Szóval ez az ing is mindegy,
na mindegy.
Hordom, mert rám akadt
s jobb dolgom
úgy sincs...
És most úgy érzem szép
ez az egész
és tényleg tök mindegy.
Szürke és szakadt
és pont olyan jó mint bárkié az utcán
és rajtad is van valami méregdrága
és arra van, hogy levegyük...
Ugye, ugye sokkal jobb!
Dobjuk el!
És dobjuk fel magunk!
Gondolj arra, ahova sose jársz,
ahova nem mész soha.
Mi van ott?
Híd, amin még nem mentél át
Arc, amit még sosem láttál
Egy állat teste rád nő magába húz
(1999. MÁRCIUS 1.)
Amit nem mertél mutatni magadból az vagy Te.
S tévedéseid majd megörökítenek.
KÖLTŐ VAGYOK
(1999. MÁRCIUS 7.)
Költő vagyok
- legalább is jobb még nem jutott az eszembe.
Elátkozott-megáldott "művészlélek".
(Most örülsz bazdmeg?)
A vér: jelenetek, ízek,
történetek folynak keresztül,
a keresztrefeszülés eszméje
tisztítja a sajgó testet, az izmokat.
Egyetlen hosszú
befejezetlenül is kész
verset ír rajtad az élet
- és a halál persze.
Utazás vagy út s egyben utazó.
Hova mehetnél? Még mit kereshetnél?
Költő vagyok megírom a világom és magam
- látod két sor: ennyi az egész
s a végén rímelnek-e
nem tudom asszem,
úgy legyen, muszáj.
Nem...
Költő vagyok, megírlak téged is, én tudlak egyedül senki más,
és csak magamnak írom, írlak,
- legalább is jobb még nem jutott az eszembe...
Minden elhangzó: költemény.
Minden, amit látsz - egy-két szó és kész;
te magad se vagy több
egy dal valamelyik hangzójánál valahol.
A dallamot hallani jöttem!
Csupa édes közhely!
Egy fél dal az egész.
Én az egészet akarom!
Szépen csendben mindent
és firkálni a csendben,
dallamot adni testére,
színt, tartalmat,
mint italt a csészébe,
szavakat, amik csak bennünk vannak.
Költő vagyok?
- Legalább is jobb még nem jutott az eszembe...
ZAVAROS KEZDET
(1999. MÁRCIUS 8-15.)
Zavaros kezdet
Amiből kikevertek
Egy új színt vagy italt, testet
és úgymond egy -
talán belevaló lelket
vagyis engem és egyben
talán mindent
Itt vagyok s nézelődöm
És elhiszem, hogy értem mi van
Mosolymatrica és
Ködfénylámpák megvilágosodása
Látogass meg sivatagomban
Árkok és Hidak fonnyadnak s fakadnak
E mozduló tájak míg életben tartanak
Míg megjön életunt felhőidből a régen várt Csoda
REPÍTS MESSZE
Repíts messze ne Budapestre
Tündérszárnyú harmatkönnyű
Lányszépségű álmodás, suhanás
Életem, gyönyörű szép életem
Szabadságom, féktelen nagy szabadságom
Vágyaim erdőt, mezőt virágba borító vágyaim
Tüzes, vad reményeim
Felszisszenő, farkastorkú szavaim
Varázsos, zengő szavaim
Szemem vénséges kékje
Járásom fürgesége
Lépteim bölcsessége
AZ NEM IGAZ, HOGY NEM LEHET...
Az nem igaz, hogy nem lehet gyönyörűvé a világ...
az nem lehet, hogy veszélyes az őszinte és az igaz.
Hogy nem tudhatjuk, hogy nem érthetjük,
hogy nem vehetjük kezünkbe.
Nem igaz, hogy nincs...
A határtalan szabadság tudata,
akár a villámcsapás úgy hasít belénk,
kiállhatna elénk, hogy nem lehet?
Ki merne szembe szállni velünk?
Ha az igazság tüze szemünkben ég!
Belátni az ablakokon, emberek élnek ott.
A gyerek akinek egyszer hazudnak
soha többé nem fog hinni a világban.
Elcserélt gyerek. Viharban jártál.
Megáztál. Átfáztál.
El akarják hitetni velünk,
hogy az életben van egy keserű pirula,
amit le kell nyelnünk.
Punktum, és kész. De ez nem igaz!
"ELSŐ HALÁL - MÁSODIK SZÜLETÉS"
(FELNŐNI...)
Ébredj! Most múlnak el örök álmaid. Örökre!
Eszmélj és légy tanúja a pillanatnak,
ahogy kitépnek végérvényesen a Természetből,
ahogy önmagad börtönévé válsz egy dermesztő, idegen hajnalon.
S lassan megfogan benned az egyetlen fegyvered a közöny.
S egyetlen élvezeted a gúny lesz majd;
s egyetlen vágyad a menekülés (elrejtőzés).
Mosd ki a szemed, meredj rá az idegen képek özönére,
ahol farkasok falják fel a szivárványt.
Íme az új lakhely, amit neked szántak, az új otthonod,
ahol otthonra sose lelsz.
Bármit teszel elveszel.
De nincs rideg tükörkoporsó, mely visszatarthatná örök fényed!
NYARAKRA EMLÉKSZEM...
Nyarakra emlékszem, fűre a kertben,
mikor a Nap az erdő fái közé ért,
késő délután.
Az ízekre, lágy fényekre.
Sírásokra, a meleg kőre.
Ahogy a Nap benyúlt az ébredőért a redőny résein.
Mosolyokra - arcokra alig.
Sok elfojtott érzésre, mikor a torok összeszorul,
hirtelen kitörésekre, amit nem értett senki.
A visszavonulásra minden irányból.
EGY MÚLÓ ÉVEZRED UTOLSÓ DOBBANÁSAI
Egy múló évezred utolsó dobbanásai.
S életeink róják roppant pályáikat
feltartóztathatatlanul
a végtelen kristálycsarnokában,
amiben folyton folyvást
új kupolatermek nyílnak
oly fényesen oly nagyszerűen,
hogy térdre kell rogyjunk
milyen tündöklő, örökkévaló, fenséges.
Az Élő Csoda íme. És...
ez így megy tovább, tudd! Éld!
A szabadság határtalan érzése,
akár a villámcsapás
úgy hasít belénk, ki állhatna elénk,
mondd, ugyan ki?
Életre kel egy álom
legbensőbb bensőnkben
a világ legszentebb méhén,
mindennek a forrásán.
Megtölti a lelkem,
eláraszt és szétárad
minden felé s betölti a világot is,
minden új és új világokat növeszt
minden felé, életet, álmokat!
Élő életet élő életeket!
Álmodó álmot álmodó álmokat!
ÚJÉVI KÖSZÖNTŐ, 2000
BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK!
először is most szeretnék elkerülni minden hitvitát
aki úgy érzi hogy az új évszázad meg évezred is kitört
annak boldog új évezredet
meg boldog új évszázadot aki nem
annak akkor nem boldog új évezredet...
aki zsidó vagy muzulmán hitre tért vagy kínai
az persze tekintsen el a toldalékoktól
remélem a boldog szóba még senki nem tud belekötni
és talán nem sértem vele senki érzéseit
meg világlátását persze ha ebben az új?donsült korban
még van ilyesmire kereslet...
persze még ha nincs is attól még sértődni szoktak
szóval ezért mondom -
amúgy baromi érdekes lesz ez a század,
év, évezred, teadélután, olimpiász stb.
(hívd aminek akarod)
lesz benne jó sok ölés meg vér meg katasztrófa
meg hülyítés emelkedni fog mindenféle mutató meg ráta
(különösen a bűnözésé)
valószínű Magyarország GDP-je olyan nagy lesz
hogy majdnem eléri majd
a bruttó hazai termék értékét
a GNP-ből pedig lassan végleg sikerül
kigyógyítani a magyar társadalmat
amúgy meg többezer újabb rövidítést fognak kitalálni
"porhintési célokra"
amik szintén alig fognak valamit is jelenteni
haj lesz itt minden
állítólag már most sikeres tárgyalásokat folytatunk
hazánk levegőjének koncesszióba adásáról
és a bevezetendő homlokra ragasztható
matricás rendszer segítségével
majd potom áron élvezhetjük
a nyugati tőke által felújított
európai szabvány szerint büdös
világvárosi levegőt
(világvárost építünk)
lesz szóval minden ami szemszájnak ingere
ahogy az kell is egy valamire való évezredbe
(és nyugi az illetékesek majd beleadnak apait-anyait)
és valószínű annyit fognak hazudni nekünk mint még soha
persze annak aki ezt hagyja
mert agyat még mindig elég sok ember hord magával
bár mondják hogy már dolgoznak egy új gyógyszeren
valahol nyugaton vagy japánban
ami megoldja ezt az apró bibit is
és végleg elmulasztja a gondolkodás káros mellékhatásait
és akkor aztán valóban nagyszerű lesz a világ
világvégét nem tudom hányan vártak
velük ezt sajnálattal közlöm most elmaradt
(hát akkor most se jött be ...ssza meg)
persze azt mondják Magyarország kis ország
és itt nincs pénz ilyen drága mulatságra
mindenesetre érdekes lett volna
én mondjuk szívesen megnéztem volna
igazán rá férne már erre a világra egy világ vége
de komolyan tulajdonképpen én egy nagy forradalmat szeretnék
legalább is jöjjenek el minél többen mert ugye
the more the merrier
igen csinálni kéne egy marha nagy bulit
BÚÉK
CSILLAGZENE
Millió apró rezdülés
Millió tündérfény
Millió együttrezdülés
Millió csillagfény
Álmomban csillagréten jártam
Álmomban csillagrétet láttam
Ragyogás-virágok közt csillagréten
Fénynektárral kínáltak
Fénynektárral tápláltak
Köröttem virágként nyílnak
Köröttem világként nyílnak
Minden él! Érezd!
Halld csillagzeném!
Nem vagy egyedül ó nem!
ITT VAGY!
Itt vagy! S én is! Itt vagyok! Itt vagyok! Igen! Igen! Nézd! Nézz!
Most! Kibújok az ég kékjéből, felderül Napom Te benned!
Széllé kiáltalak! Fújj hajamba! Lényem ezer ága-bogába!
Itt vagy most bennem! Itt dobogsz szívemben!
Fedd fel Magad ezer sejtelemben!
Sejtjeimben! Ezer díszben! Ezeregy szerelemben!
Akarom! Akarom mindened! Mindenestül!
Ne félj hát, ne félj egy ember szerelmétől!
Mi ijeszt, mi bánt? Ki hozta rossz álmodat?
Hideg hajnalodat? Mitől szaladsz?
Ki űzött? Ha már látsz tudod, kitárt ég alatt ott vártalak!
S most újra színek pompájában jövök érted.
Benned élek, Ezeregy Élet! Veled örökké élek Benned.
Nézem hova hulljon. Hullani vágyom aranyló partomon.
Aranyló partomon fényed vágyom!
Hulljon mindenemre s minden porszemre! Amit ismerünk!
Itt vagy, igen, igen, itt vagy! Mert itt vagyok!
S itt vagyok hisz itt vagy Te is!
Nap virággal, szellő ruhában, tágas órában
A MŰVILÁG HEDONIZMUSA
(2000. ÁPRILIS 19.)
elektródák randomizált kisülése
vákuumzajok techno zselés haj
ötvenrongyos poló csatos cipő
szilikon mell szolárium
fényes autószörnyek
nemi gyakorlópályákon való végigrohanás
a kiszámítható üresség tobzódása
ezerszer való ismétlése valaminek
amit egyszer se lett volna érdemes felköhögni
embergépek gépgépek gépzene gépgondolatok
a semmi bálványozása celofánba csomagolva
szórakozógyár az ivarszerveknek
az érzékelő berendezések túlingerlésével eltömésével
életből kioperált műszerek
vákuumtudatok elnyelődése a filmposzterek múzeumában
repedt üresség és csend ízekre szedve kitépve
az idegen idegennek adva a sohamost
MÁRCSAK IDŐ KÉRDÉSE...
(2000. ÁPRILIS 21.)
Már csak idő kérdése és a pingvinek
lerohanják az oázisokat.
A petrezselymek fontolóra veszik a Hold megszállását.
Hirtelen kamillavirágok nyílnak az orrlyukainkban
és elveszítjük a soha vissza nem térő esélyt
az állati örömökbe való visszatérésre.
Egy perc és indul a műsor. Kezedben pénzérme lapul.
Gyakorlottan csúszik hüvelyk és matató ujjad közé.
Végül behull egy résbe. Ezzel indul minden.
Ki akarsz kezdeni velem.
Mind a két szemeddel. Erről jut eszembe
eredetileg szépeket akartam mondani.
De most, hogy víziszonnyal küzdő
úszóolimpikonok közt mosolykodom...
megszállt a tagadás tündére.
Kemény csaj. Savanyú arcocskával
halálvágyó kis gyerekszájacskával.
Kicsit vastag a combja.
Nem jár erobikra latexruciban.
Furák lettek a szemeim elborult kék,
egy vonal, ami mosoly akart lenni
kicsit csalódott abban, ami látható, vagy látni szabad.
Valahol olvastam, hogy lecsukódni vágyik.
Annyi minden hülyeséget összeírnak manapság...
De még nem láttam mindent.
Egy macska incselkedik a lábammal. Napfény.
Hallottad a világ egy csókkal kezdődött.
Egy résen át csusszanok a valóságba.
VIHAR KELL NEM SZELLŐ!
Szemét gyűlt fel eltorlaszolva az utakat
és nincs senki és semmi ami félresöpörné
hogy lehet ez miért hagyjátok, miért?
Gyengéd kezek simogatják a fenevad nyakát.
Beteg áramlatok járnak az elsápadt ég alatt.
Beteg fuvallatok halott kiáltani nem bíró torokból:
nyögve fakadnak a haldoklás forrásai.
Átvágott torokkal fekszel a mocskos földön
becsapott arcod most miért nem kiált?
Miért nem bírsz szólni Te ki egykor szilaj
s legyőzhetetlen voltál?
Zárkába csukhatják-e a tomboló napragyogást?
Mi ez a semmi-akarás?
Miért nem csap fel újra az égbe a régi láng?
Beteg erőtlen áramlatok sorvadnak el
a haldokló tájon célba érkezetlen.
Vihar kell nem szellő!
Köveket látok ott ahol egykor emberek álltak.
Magabiztosabb lettél már tévedni is mersz!
(2000. SZEPTEMBER 3.)
csend van megfulladok
ordító csend
minden őrült és nyugodt
emberi rönköket visz az ár
beteg áramok sodorják világainkat
süllyedünk belesüllyedünk
irtóztató ingovány
le, húz le húz, húz a mélybe
dögvészes korban
sikoly a sejtek mélyéről
a megtizedelt népet
idegen szörnyek gyalázzák
félholt lányarcok révülnek
a mesterséges villámok fényében
kiégett lelkek helyén
feneketlen vermekbe vettetünk
örökre hideg vaksötétbe
HEJ! VAGY!
TE VAGY?!
MI VAGY?
MI AZ?
MI AZ HOGY VAGY?
HOL?
MEDDIG?
MIÉRT?
MIÉRT?
MIÉRT?
MIÉRT?
JÓL FOLYÓ JÓ FOLYÓ!
A szilárd megvalósulás sodrában
Világok eszmélnek magukra benned
Amik téged álmodnak, hogy te őket álmodhasd meg.
Érzések, vágyak, eszmék kozmikus folyama!
Álomáramok! Álomviharok!
ÉS MAGÁNYOS ÚTJÁRÓL ŐSI TITKOKKAL TÉR MEG...
És magányos útjáról ősi titkokkal tér meg...
Az emberek arra jártak, de nem akarták látni a Napot,
hát éjszakában éltek, hogy lehet, hogy nem kell a fény?
vagy a fényre már vakok vagytok oly hosszú volt az éj?
Én itt vagyok! Ragyogok! Sírgödrökké sorvadó szemek!
Rákos daganattá savanyodó agyvelő-kocsonyák.
A halál szürke tornyai nőnek fölibétek.
Életeket esőznek a semmi dögkútjaiba.
Szédítő erők ragadnak a mélybe.
Minden, minden a halálunkat szolgálja!
Halálos magaslatok védőkorlátok nélkül...
alant beton terped, akadályok, ahol a test összezúzódik...
Halálba, semmibe szaladó, szakadékok felett ívelő utak,
elszabaduló járművek, a halálba száguldás imádatát tanítják...
Láthatatlan mérgek lepik el a testünket, a levegőnket...
A halálgyárakban készülő megannyi méreg...
Hazugságokat terjesztenek
s rávesznek életünk feladására, eldobására...
sosem taszították még ilyen mélységbe életünket!
A férfiak nem beszéltek a harcról a nőknek.
RÉGI MESÉK
Szóról szóra ugrálgattam s játszottam a hangok szerepét.
Ha valaki egybegyűjtené a kitépett lapokat
elővarázsolnám a valóság húsát.
Keresztbetett vonalak ugrándoznak velem.
Gyors átrendeződés a széleken.
Íme onnan még nem lopták el a világot.
Hej, hej ti, ott ti!
Mennyi TI!!!
Gyerünk szertehullajtott barátaim, szipogó báránykák!
Terelgessük az időket örökkévaló rétekre, toronyiránt!
Pislognak és szipognak kis békák!
Hopp, hopp! Gyönyörű nedves kis békák! Szemecskék. Puha világ.
Völgygondolatok szikrázó tiszta levegőjébe vágyom.
Szivárványerűek! Szivárványszélűek!
Szárnyillatú suhogássá lett zeneszellők.
Még! Még! Még följebb! Még messzebb!
Ezüstfényű ízeltlábú repülő szerkezetek.
Felhők és fák szirmai. Emberszirmok zizegnek.
Itt megy a nagy játék!
Ó ti szép angyalhajerdők.
Az elkelt portéka vidáman pendül az új kéz ütemére.
Régi meséket sző a lány a hajába. Szagolj bele!
MEGÁLLOK BENNED...
Megállok benned
Ott didergek
Ahogy a sejtek lélegeznek.
Ahogy összeérünk
Növényi bujaság.
Miből mi lesz?
Mi növeszt?
Mi nő a lélekben?
új lelkek
új álmok
új életek
új álom-életek
új életálmok
Fenséges
dicsőséges
szellemi rétek!
Csillagrétek!
Virágként nyílnak.
Világként nyílnak.
Virágok tengereként
Világok megsokasuló tengereként.
Befelé felsokszorozódás!
Színek végtelenének tobzódása
Minden ami szép.
Örökkévaló
örökké való!
Hé! Hahó!
Odakiáltok!
Odáig látok!
Ott is vagyok!
Végtelen otthonom.
Mutasd magad!
Oszd meg magad!
Saját visszhangom
taníts az örökkévalóságra!
ANTLFINGER EDVÁRD
...már nem emlékszem, hogy történt: egyszer csak voltam.
Élő élet. Élő lény. Érző, folyton feltörő eszmélés. Része
valaminek, ami ugyanúgy járt, mozgott, táncolt, tombolt.
Már nem emlékszem pontosan, hogy volt, pedig nagyon,
nagyon fontos lenne. A Kezdet alapvető fontosságú s épp
erről nem tudok, tudunk számot adni! Megfejtésre vár.
Mi az, ami elfedi az újraélés az emlékezés megvalósulását?
Mi az, ami állandó viharfellegeket von érzékelésünk,
életünk égboltjára? Sejtések fogannak meg bennünk, törnek
a felszín felé, áthatolva súlyos évek gránitkemény
rétegein. Gyenge, egyre gyengülő fénysugarak.
Különös versenyfutás, háború zajlik bensőnkben. Életünk
legbensőbb erői vívják küzdelmüket az egyre csak lelkünkre
gyűlő, életünkre törő kötelmekkel, terhekkel, szellemi
béklyókkal, hályoggal...
Szóval hogyan kell kitörnünk börtönünkből?
Te honnan indulnál el? Honnan indultál el?
Onnan kell elindulni, ahol a dolgok kezdődnek...
Én onnan jövök ahol a dolgok kezdődnek!
Antlfinger Edvárd.
NINCS VERS
gyere hazudj egy verset nekem
a szemed már nem kérhet engem
a testedben a szégyent
nem gyógyítja a kezem
sose hidd, hogy érted tettem
menj, nem várlak többé sosem
ne sirasd a lelkem
nem volt nekem sosem
gyere nézz rám s mondd a szemembe
gyűlölj vagy vess meg s fejezd be
ne várd, hogy én haljak meg érted
ne akard, hogy én öljelek meg érte
gyere és ne légy kedves soha
légy aljas és ostoba
és... itt... bennem...
nem mozdul semmi sem
nem voltál szép sosem
talán kitalált éjjeleken
elmúlt, nem jó, a szó teher
nincs vers, nem volt neked sosem
AMSZTERDAM
Elátkozott utcáin ázik ez a túlvilági város.
Ahol most veled vagyok és csak én vagyok idegen.
Azt akarom, hogy te sírj, könnyed adna nekem enyhülést.
Túl sokat kaptam, hogy mindent így visszavehess.
Késő van, fájdalom tart ébren. Késve a fájdalom tanít meg.
Az én hibám, hogy már szeretni akartam azt, aki szeret.
Már gyűlölni akarlak, hogy régen nem kívántalak.
Könnyen lettél egészen enyém, ki akarhatott többet?
Megvetek mindent, e kopár ablakokat, melyek nem látnak.
Vakok akár a fény hiánya e rideg, idegen szemekben.
Hallom ahogy a lépcsőn felmész és ott nem én várlak.
Nélkülem semmi vagy már, és semmid hagy űrt a szívemben.
És minden átoknak, amit e groteszk házak felém ontanak.
Tudom betegen nyíló húsod a forrása s két sötét szemed
Most visszavonulok és maradék erőmből hadat üzenek.
Eltévedt apró csókjaid helyén nyílt sebeknek.
Most rabként vagyok vendéged, és ölelve üldöznél el
Száműzöttként menekülnék messzire tőled dermedten
Messzi otthonomba a te párnáid közé ahol már nincs maradásom
Ahol még megvetett testedet kívánom parttalan éjjelen
Kettőnket átkoztál meg. Ágyad szívemnek a megrabolt sírhely,
Ahol egy halott, utolsó helyetti csókkal útraengedtelek,
Mert azt kívántam, hogy halálosan meggyűlöld magadat.
Nem te árultál el, a szíved hazug és ostoba, s én így szerettelek.
Zenéje majd felold és elvarázsol
S szemünkben tigris táncol
CSÓKJAID EMLÉKÉRE
Mi jön, mit súg? Egy kis játék?
Hol az álmaid közé ugorhatnék.
Hol a titkaid közé bújhatnék.
Hagyom, hogy szemed lecsukódjon
Akár az éj. S lágyan, félve hozzád bújom
Mint a fűszál meztelen lábujjaid közé
Mi jön mit súg? Egy kis játék?
Hol a csókjaid közé merülhetnék.
Hol a vágyaid közé simulhatnék.
Még egy kicsit gondolok szádra a számon
Tudom éber óráim nyomában ott a megváltó álom
Mint a csók után várt szeretkezés.
© Antlfinger Edvárd (1995-2007)
CSAK FÉLŐSEN VÁLTOZTÁL ÁLLATTÁ
Csak félősen változtál állattá,
szörnyeteget, istent játszani jöttél
s tudtad csak játszol
alig vagy valami:
porszem, apró nesz, szikra,
melyet üstökössé tesz a sötétség.
Pillanat, mely örökkévaló lesz
az unalmas években,
mely életül szolgált.
Fájt, hogy megszűntél?
Ez már nem játék(?)
Utolsó előadásod csak egymagad láttad.
Taps fújolás elmaradt.
"Mégsem téptem le az egeket?!"
Kelj föl, kelj föl, szállj ki
szórakozottságod fürdőjéből!
Nincs DE!
És nem kérdi senki sem a magyarázatot,
Te se találsz...
(Minden rendjén van, ami lehetséges?)
"NAPFÉNYES BÁLTEREM..."
(2000. SZEPTEMBER 1.)
Díszes társaság.
Túldíszített előkelő szalon.
Ragyogó díszes kárpitozás és üléshuzatok.
Vastag lakkréteg.
Üvegek, virágok tobzódása, hogy a szemlélő elvesszen,
beléjük vesszen mindörökre.
Európa. De már nincsenek szemlélők
ó nem a belátatlan ruhaköltemények, fodrok,
barokk álhajakkal fondorlatos cicomákkal,
rizsporral, púderrel elfedett,
befedett népség bújik (valaha emberek)
bekötözött szemű közönséget rejtenek.
Az előkelő társaság fecseg, fecseg és fecseg
a bútorokról, a színekről, a csillárról,
de leginkább az üléshuzatokról.
Mi lenne ha egy kicsit néha látni megtanulnának?
Díványok, kerevetek, székek, fotelek,
puffok, szófák, díszzsámolyok,
kelmék, szövetek, fodrok tudorai
- fő- és alszaktudósok, hivalkodó üresség.
Miért nőtt kezünk, orrunk, fülünk, szemünk, agyunk?
Ha eszünk ágában sincs használni?
"MESEBELI JÁTSZÓTÉR"*
(2001. NOVEMBER)
csiling-giling
tündérrét lelke hív
hétösvény harmata hív
zúgó erek sodra
álmot sodor
idebenn
idelenn
ősi kincs!
visszakacsint
óriásinagy
tündérpiciny
csókja ring
haj be hó!
hé hahó!
tágas szívem
hol fut a ló
hét nap hét hold
nem voltam én
soha máshol!
szerelmem!
innen szól!
itt dalol!
hegyek alól szól!
tavakból szól!
messziről?
mondod messziről
igaz szívemből szól!
most nektek szól
fáklya-igaz
szivárvány-szép
felhő-jó
erdőlelkek!
szivárványerűek!
mégis van!
add tovább:
mégis van!
ott van!
itt van!
igen van!
nagyon van!
óriási óriás úszik végig a mélyben
gondolatnyi óriás úszik végig a mélyben
levéltáncba hívó nóta
kezeden hangyák bizsergő irama
zöld napsugarak
fésülik hajadat
árdeli fénytelérek
árdeli fénytelérek
aranysugarú leánykacaj
aranysugarú leánykacaj
add meg most!
magad vagy ott most!
tedd meg most!
idd magadba most ott!
minden itt!
minden jó!
a reggel szerelmem hangja
a reggel szerelmem hangja
a reggel szerelmem hangja
mit csináltok kis tündérek?
(*cím és hangulatkölcsönzés az azonos című VHK zenéből)
VÉGE
(Jim Morrison: The End)
Vége van hát
Gyönyörű barát
Vége van már
Te egyetlen barát, vége, hát
Kigondolt terveinknek, vége már
Mindennek ami várt, vége már
Semmi biztos vagy új, vége hát
Nem nézek többé szemedbe... már
Képzeld milyen lesz majd
Mily korlátlan és szabad
Kétségbeesetten kapkodva holmi idegen kezek után
Egy messzi helyen mely reménytelen és sivár
A fájdalom római sivatagába vesztek
S a gyermekek mind őrültek
A gyermekek mind őrültek
Csak várnak a nyári esőre
A város szélén veszedelem
Hajts a királyok útján, édesem
Kísérteties jelenetek az aranybánya belsejében
Hajts az úton nyugatra, édesem
A kígyón, a kigyón, igen
Vár a tó, az ősi tó, édes
A kígyó hosszú, hétmérföldes
A kigyón, igen... öreg s a bőre hideg
A nyugat befogad
A nyugat befogad
Itt lesz a legjobb s elvégezzük ami még megmaradt
A gyilkos hajnal előtt ébredt, felhúzta a csizmáját
Elővett egy arcot az ősi képcsarnokból
És áthaladt az előtéren
Bement a szobába ahol a húga lakott, és... aztán
Látogatást tett az öccsénél, és... aztán
Áthaladt az előtéren, és
És egy ajtóhoz ért... és benézett
Apám... Igen fiam? Meg akarlak ölni
Anyám... Megakarlak... baszni
Gyerünk édes, tegyünk egy próbát
Gyerünk édes, tegyünk egy próbát
Gyerünk édes, tegyünk egy próbát
Gyere a kék busz végébe hát
Egy kék táncot
Egy kék buszon
Egy kék táncot
Gyerünk hát
Ölj, ölj, ölj, ölj, ölj
Vége van hát
Gyönyörű barát
Vége van már
Te egyetlen barát, vége hát
Fájdalmas az elengedés
De te sosem követnél
Vége a mulatságnak s a gyengéd hazudozásnak
Vége a halni próbáló éjszakáinknak
Vége van
MORRISON EMLÉKÉRE
(1999. DECEMBER 8.)
Visszavonulás minden irányból?
A háborúnak vége...
Szerencsétlen torzó,
nézd mi lett belőled!
Tudom jót akartál,
mint minden semmirekellő.
Új haza, új város, új élet kell?
S ha nem mentesz meg mindenkit,
vessz el egy erdei csapáson örökre!
Harmadnapos gyógyuló sebekkel sétálsz;
milyen jó, milyen lassú,
kiürült a rossz vér...
A golyózáport választottad,
ahol az emberi acéleső
gyengéden feltépi a koponyát.
Sebek különös szépsége -
mikor nem látjuk sebzettségünk,
a varrat szentsége,
a vér izgalmas íze,
ahogy lüktet lassan a testben,
kibuggyan s elkenődik.
Tisztán és sápadtan nézel magad mellé
hol a társaság, amiért maradni vágytál?
Szent hazudozás sértetlenül maradt bajnoka.
A megálmodott látomás a te kerted,
ide tértél vissza ide bujtogattad magad
álmodó és megálmodott farkasod táncából.
Visszavonulás minden irányból.
A háborúnak így lett vége.
Szent hülyítés kell.
Langyos a szégyen.
Félénk szatír.
Tudom, még mindig szeretsz magadra nézni.
TÖKÉLETES ÉLET VÁGYA
(Jim Morrison: Desire for a Perfect Life)
Miért-e halálvágy?
Egy tiszta lap vagy egy csupasz
fehér fal. Egy téves
sor, egy karc, egy hiba.
Kitörölhetetlen. Oly kuszasötét
ahogy millió új vonal vegyül hozzá,
fedi el.
De az eredeti karcolat megmarad
aranyvérrel írva, ragyogva.
Tökéletes élet vágya
FURCSA NAPOK
(Jim Morrison: Strange Days)
Furcsa napok találtak ránk
Furcsa napok akadtak nyomunkra
Pusztulást hoznak
Vidám óráinkra
Játszuk el szerepünket
Vagy keressünk egy új helyet
Igen!
Furcsa szemek furcsa szobákban
Hangok jelzik fáradt végüket
A háziasszony mosollyal kínál
Vendégei már vétkük alusszák
Halld amint a bűnről szólok
Hisz tudod bűn volt
Igen!
Furcsa napok találtak ránk
S túljutva furcsa óráikon
Magányosan kódorgunk
Testek összezavarodva
Emlékek kihasználva
Ahogy menekülünk a nappalból
Egy rideg, furcsa éjbe
A KÉM
(Jim Morrison: The Spy)
Kém vagyok a szerelem házában
Tudom mit álmodsz álmaidban
Tudom mi a szó, amit hallani vágysz
Tudom mitől félsz legbelül, hova senki se lát
Kém vagyok a szerelem házában
Tudom mit álmodsz álmaidban
Tudom mi a szó, amit hallani vágysz
Tudom mitől félsz legbelül, hova senki se lát
Tudok mindenről
Bármit teszel
Bármerre mész
Bárkivel vagy
Kém vagyok a szerelem házában
Tudom mit álmodsz álmaidban
Tudom mi a szó, amit hallani vágysz
Tudom mitől félsz legbelül, hova senki se lát
Tudom mitől félsz legbelül, hova senki se lát
Tudom mitől félsz legbelül, hova senki se lát
Kém vagyok, látom ám
Mit teszel
S tudom
KRISTÁLYHAJÓ
(Jim Morrison: Crystal Ship)
Mielőtt kisiklanál az eszméletből
Szeretnék kapni egyet még a csókodból
Még egy megcsillanó esélyt a boldogságból
Egyet még a csókodból, egyet még a csókodból
A napok fényesek és fájdalommal teltek
Zárj lágy sugarad özönébe engem
Az időd túl őrülten szaladt el veled
Még foglak látni téged, még foglak látni téged
Oh mondd hol terem neked szabadság
Soha nem haló mezők az utcák
Szabadíts meg keresni az okát
Hogy te inkább sírnál, én inkább mennék tovább
A kristályhajó megtelik hát
Ezer lány, ezer borzongás
Millió út hogy végigjárd
Mikor visszaérsz, egy verssorom vár
A STOPPOS
(Jim emlékére)
A stoppos az út szélén állt
egyik ujját az ég felé nyújtotta
- számos furcsa okból
poros kabátban egy szál magában
a rubinszín opálfényű hajnalban
Halványan jött a szél se rezzent
Lomhán pihent a tompa csendben
Nem volt még ember akit így félreismertek
Nem volt még ember aki önmagát így félreismerte
Nem látták a tigrist a szemében
Nem tudta hogy a tigris ott táncolt a szemében
hogy a vihart szerette
hogy a vihar szerette
s ő a csendet ölelte
Kopár égbolt álomkék levegő
Kihúnyó rét smaragd játékszer
Autók suhannak el gyenge szellőt hagyva
S mi magunkban várjuk a szabadság hozóit
Estbe merülő sekély órák
Nesztelen lebegés egy záruló tóban
Egy lány siklik fel egy csóknyi életért
Kíváncsi szemeiben a születő éj
("MINDEN SZAVADAT FÉLRE ÉRTIK...
és senki nincs aki segítsen...")
Unalomhuszárok galoppíróznak körbe-körbe.
Az egyenruhák sujtásaiban élünk.
Nadrágon keresztül vakarjuk a tökünket.
Azt hisszük dohszag a jókedvünk.
Elegem van a pofátlanokból, a pofázókból
És a pofazacskóikba kényelmes kisszerűséget gyömöszölőkből.
Elegem van a félremagyarázókból.
Elegem van a sok ásítóból és álomkórosból.
A felgyújtatlan házakból!
A semmi-vitézekből.
Akik nem értik a hangokat, a szavakat, a mondatokat,
A gondolatokat.
Értelmetlen találmányoknak rémlenek,
Amikor az irtáson egyenként kifektetik a leölt állatokat.
Vadhús, gőzölgő vérszagú kiállítás.
Húsrágó szúk és férgek és a szálló por lakomája.
Golyószóró-ropogás. Melyikünk volt az?
Rovar nyelven szólnak. Hideg ízeltlábú gépek.
Mások kihűlt tetemeiből építkező ragálykaszárnyák.
Sisteregnek. Zizegnek, nyirrognak.
Nem értenek minket. S nem érti őket senki sem.
Nem értik önmagukat, hisz ŐK nincsenek!
© Antlfinger Edvárd (1995-2007)
Antlfinger Edvárd Szerelem
Olyan szeretnék lenni mint a lépcsőn leszaladó gyermek.
SZERELEM
Gyerekkoromban eltévedtem egy erdőben.
És nem jött senki sem el értem.
Hogy is mondhatnám el, ki vagyok?
Benne lakom a fák kérgében.
Félek szeretni és félek, hogy nem szeretnek.
Elfelejtettem, mit is kéne tennem.
Ezer hamis vers sem mondja el helyettem.
Mi lettem és szívem, ha kéred, mivé tehetne engem.
Megjegyeztem mindent, mikor utoljára rád néztem.
Minden apró fintort, amibe beleszerettem.
Minden akár egy tökéletes kép itt van előttem.
És enélkül semmim sincsen. És már nem értem.
Mit miért tettem és miért nem hittem.
Mert a szív olykor olyan embertelen
És távoli, akár az erdő odafent.
Kérlek most segíts és gyere el értem.
SOSEM LÁTTALAK MÉG ANNYIRA SZÉPNEK
Sosem láttalak annyira szépnek mint azon az utolsó napon.
És annyi mindent kellett volna még neked elmondanom.
De tovább kellett induljunk.
Bárhogy szerettük is volna.
Nem tarthat örökké a búcsúzás.
Sosem láttalak annyira szépnek mint azon az utolsó napon.
És annyi mindent kellett volna még neked elmondanom.
Bár látnám a könnyeidet az égen.
Amiket miattam ejtettél.
Mint megannyi apró hullócsillagot.
Meddig tart amíg a fájdalmas égből mind kipereg?
Sosem láttalak annyira szépnek mint azon az utolsó napon.
És annyi mindent kellett volna még neked elmondanom.
De meg se hallgatnál.
Én pedig el sem mondanám.
Keresem ami nekem a húsvér igazság.
Sosem láttalak annyira szépnek mint azon az utolsó napon.
És annyi mindent kellett volna még neked elmondanom.
Felesleges, hisz most úgyse értenéd.
A szememben ég, a bőrödről fénylik, az inaimban feszül, a csontjaid hordozzák.
Egy élni érdemes élet ígéretét.
A Férfi: "Abszolút szeretnivaló és abszolút elhagyhatatlan."
Egy Nő: "És utálnád, ha valaki más rátenné a mocskos kezét. Minden férfi szemét."
(Patrick Marber: Closer)
KÖZELEBB
Elvesztettem azt, ami a legértékesebb volt nekem.
Fénylő gyöngyeimet egy mocsárba hajítottam. És néztem utánuk.
Ez van. Ez kellett nekem.
Fellélegeztem.
Most majd kiderül fakad-e élet e gyászos föld rothadásából.
Szívemben nincs kétely és nincs félelem. S ha utánavetném magam becsmérelt kincseimnek?
Találok ott még bármit, ami kell? Ami odalent még mindig vár, nem sebezhet meg újra?
És elnyelne-e a föld mélye örökre? Van-e szebb halál kívüled? Útvesztőt rajzolok magamnak a porba.
A világ romjai felett gyönyörűszép az égbolt.
És olyan kietlen mint amikor elmúlik a szégyen és a fájdalom.
Amit mindig s mindig magunknak okozunk újra s újra.
Odalöktelek másnak. De nem mondtam le rólad.
Nincs több játék. Nem maradt más felderíteni való már. Elfogytak az utak és bezárult a kör.
Nincs több játszma. Börtönöm vagy és elérhetetlenné lettél.
Bármit is akartam hinni, elenyészett a fuldoklók homályában.
Itt nincs életem. És nincs máshova mennem. Menekülnénk és nem mozdulunk egy tapodtat sem.
Nincsenek miértek. Csak sorsok. És tétova kapálózás. És megannyi horzsolás és kiújult seb.
Én vagyok ez az ingovány, ezer évek óta emésztlek. És téged kereslek magamban.
Azt akarom, hogy a fájdalmamból szeretet nőjön, ne düh, ne újabb szenvedés.
Kihez mehetnék panasszal? Kit kérlelhetnék?
Megnyugtató volt a fény hiánya.
A halállal keveredett el egy új élet vágya.
Hogy belénk kapaszkodjanak a fekete fák gyökereikkel nyúlnak egyre közelebb nyirkos kezeink fele.
Amikor újra kivet magából ez a torzszülött bánat, újra kell születnem tebenned.
CSILLAGAIM
Csillagaim a porba hulltak
Az idő megállt velünk
A részeg éj körbefordul
Merre tartanak útjaink?
Az egész világ egy tévedés
Megkívántad az árnyékomat
És egy lépéssel lemaradva
Jársz a sötétben mögöttem
Végre magam elönt a nyugalom
Megkínzott szerelmeink után
Különös nyár zúdul le ránk
Nem szól csak elvesz mindent
Behajtja rajtam adósságaimat
Ez a tolvaj koldus király
Haladj az árral szemben, ha kell
Végül visszaad mindent, ami visszajár
BADACSONY
A szerelmek megérnek mint a szőlőszemek
Ahogy a hegyet benépesítik a kertek
Úgy ölelik körbe életünket
Álmaink és emlékeink
És borként eggyé forrnak legigazabb szívünkben
A távolban ott a hegy, ahol jártunk
És a nyár ott van a szívemben
És megannyi félelmem emléke ami átjárt
Mint az éjszakákat tucatnyi elűzhetetlen mérges bogár
Megzavarva álmaimat és boldogságunkat
Emlékszel tudom
Emlékszem tudod
Talán épp ez zavar
Vagy épp ez tart meg még
A szememben ott a szerelem, amire vártam
Gyötrelmes éjjeleken oly távol melletted
Minden kétely és kifogás elmúlt már
Csak szád nem találom hogy megérinthessem
S a szemedben ott a szerelem amire vártál
Mellettem voltál és hiányoztál
Messze jársz és itt vagy még mindig
Ha másé is vagy mégis bennem élsz egészen
És én visszaadlak magadnak ha kéred
És begyógyul minden seb
Ott egy hely ahova útra kelnénk
És ha nem is maradt már más
Még tudod és én ismerem
És én hiszem, álmodom és emlékezem:
Végre egy kilátó csúcsába kapaszkodunk fel
Egy szótlan estén
Lemosva a nyár fülledt szagát a tóban
Illatodban oldódom fel s leülsz mellém
Ami volt rossz álmom nem kísérthet többé
a világ zaja nem érhet fel már
Nem tudom, hogy ez csak egy emlék
Vagy még meg se történt
De ha bánnám, hogy csak az
Akkor fájna csupán, hogy vége
Ha nem érteném: nincs is különbség
Két kiürült pohárban elkeveredő órák
Mezítelen lebegés egy táguló tóban
Valahol egy lány siklik fel egy csóknyi életért
Gyönyörű szemében tűnik el a fény
Szája gyengédség és édes bölcsesség
Egy távoli parton hálót dobnak a vízbe
Lelkünk végül nedves és mezítlen
Didereg egy messziről fújó szélben
Mely körbevesz és átölel
Téged és egyben egy nyár emlékét
Ismerem az idő vén tekintetét
Egyetlen pillantással
Elmeséli merről jöttél
És merre tartok majd
SZAVAK ÉS A SZAVAK GYÖNYÖRŰ ZAVARA
Szavak és a szavak gyönyörű zavara
Talányos ábrák a felhő mosta égen
Érzed?
A felhők a fejünkben léteznek
Szavak és a szavak gyönyörű zavara
Hiába keresem benned magamban vagy máshol
Amit átéltem veled
Úgyis túltesz minden filmen, könyvön, dalon, amit valaha megírhatnak
Szavak és a szavak gyönyörű zavara
Nem kell kimondjad nem kell leírjad
Beszélj úgy hogy senki se értsen
A csend megtelik ezernyi félbemaradt mondattal
Szavak és a szavak gyönyörű zavara
Tekinteted betölti foszló elmémet
Szeretlek
Gondolom feléd mindent feledve
Szeretlek. Mindennek ellenére.
SZERELEM
Kihunyó rét smaragd játékszer
Kopár égbolt álomkék levegő
Kristály gondolatban, perzselő nyugalomban
Piszkosan napon, lomha nyári porban
Estbe merülő sekély órák
Meztelen lebegés egy záruló tóban
Egy lány siklik fel egy csóknyi életért
Szája gyengédség és édes bölcsesség
Hozzád íródik minden vers.
FÖLD SARJA, NAP IVADÉKA
föld sarja vagy
nap ivadéka vagy
gyönyörű méhétől
aranyló szeretetéből
föld sarja vagy
nap ivadéka vagy
fény és árnyék
szüntelen kacérkodása
föld sarja vagy
nap ivadéka vagy
ég és föld szerelme éget
föld és ég örök szerelme
föld sarja vagy
nap ivadéka vagy
csatájukat vívják benned
békéjüket kötik meg benned
föld sarja vagy
nap ivadéka vagy
föld sarja vagy
nap ivadéka vagy
EGYRE MESSZEBB
És megszületünk reggel
És elpusztulunk éjjel
És megszületünk reggel
És elpusztulunk éjjel
És megszületünk reggel
És elpusztulunk éjjel
És megszületünk reggel
És elpusztulunk éjjel
Már nem az vagyok aki voltam
Már nem az vagy aki voltál
De tudni szeretném mi lettél
Szeretném ha még tudni szeretnéd
A SZERETET
A szeretet akár örökké vár türelmesen, a szeretet csak jót akar,
a szeretet nem lesz féltékeny, nem hivalkodik, nem válik önteltté.
Sosem sért meg, nem keresi a maga javát, nem haragszik, a hibát nem rója fel.
Nem örül a rossznak, örül, ha győz az igazság. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet nem múlik el soha.*
A szeretet nem ismer határt, a szeretet túl van téren és időn. Nem itt és most.
Nem jön sehonnan és nem ér célt sosem. A szeretet van, és nincs semmi más.
Nem vonz, nem taszít. Nem hódít és nem birtokolhatja senki sem.
Nem fogy el sosem és nem lesz több, akárhány felé oszlik szét. Kimeríthetetlen és nem keletkezik.
A szeretet több mint te vagy én. És túl van mindenen, ami lehetünk.
(*Szent Pál)
TÖBB SZÍV...
Átlüktetnek a fények a város halántékán
Átáramlanak rajtunk és eltűnnek,
Fáradt viharok omladoznak és változnak épületekké.
Több szív kell még, több szív...
Ami már nincs, kísért csak lent.
Ami lehet mind szellő, színtelen kendő
Fejünkön fent. Újra friss és erős leszek.
Több szív kell még, több szív...
Vágyban hajladozó fák terhén keresztül
Megérintenek új szemek és kezek.
Mindenfelé és mindenünnen ismerős ismeretlenek.
Több szív kell még, több szív...
Ahol kerestem melegét az elmaradt nyárnak
Bőrünkön átizzik millió drága szín
Amik távolból figyeltek most a részünkké válnak
Több szív kell még, több szív...
NAP ÉS HOLD SZERELME
A nagyszerű Nap minden pirkadattal újra ifjú románcba kezd a Holddal,
S reménytelen szerelme büszke delén szüntelen enyészni kezd.
Minden éjjele beteljesületlen, de ha vonakodó társa végül eléri
Száz év töretlen vágyakozás után saját halálában tökéletesen egyesülnek,
Hogy vakító magánya fényében születhessen újjá hunyorgó szemünkben.
© Antlfinger Edvárd (1995-2014)